Most is, mint mindenkor [In: Vigilia 1980/07.]
Most is, mint mindenkor [In: Szabados György – Írások I., 2008, 215-218.old.]
.
MOST IS, MINT MINDENKOR
.
Az egyházzene problematikája mögött is valójában az ember benső problémája áll: a világgal és az Istennel való viszony; e viszony élményvolta és a döntés, amelyre szelleme és lelke jutott. A belső küzdelem, mely ésszel legtöbbször nem is követhető nyomon — legyen az zeneszerző, teológus, muzsikus, kántor, vagy éneklő hívő — , nem kíméli senki emberfiát, mert ez az intim folyamat maga az élet. Az élet benső szentsége. A totalitárissal és a teljességgel való találkozás, a tágasság és a szűkösség ellentét-élménye, s egyben önmegismerés is végső soron —mely mindig jelenidejű. Végigtekintve korunk művészetén azonban, éppen ez a jelenidejűség kérdőjeles az új kor zenéje esetében is, mely már régóta (kb. a romantika kezdeteitől) a múlt idők mélyébe visszaaraszolván volt csupán képes újra és újra anteuszi életre kelteni, feszesen tartani egy máig keresztényi fogantatású európai zeneművészetet.
Az a lényegi és meghatározó változás azonban, ami az emberek lelki viszonyulásaiban és magatartásában bizonyos ideje fokozatosan végbemegy, — nevezetesen: hogy egy szemlélődő, elmélyült, belső életet élő, személyes tökéletességre törekvő, de valójában individuális életfelfogást és gyakorlatot egy közösségi irányultságú, abból merítő és abban cselekvő-résztvevő, magát abban feloldó impulzív életmód lassan felvált és kiszorít — döntő és követelő hatással jelentkezik minden területen ami ma emberi produktum: hitélet, munka, művészet, játék, szórakozás.
Így a zeneművészetben is. Csoportosabb és változékonyabb lett az élet. Napjaink zeneművei például mind gazdagabban épülnek improvizatív, rögtönzött elemekből, a muzsikusok alkotó részvételére, tehát lényegében egy kezdeményező, intuitív muzsikus-közösségre számítva. A zenei kottakép a lelkesült pillanatot veszi célba, arra tart igényt: a hagyományos kottajeleket kiegészítve, néhol felváltva, már egy ősi, s talán még mára sem kiszikkadt képességgel — a bennünk szunnyadó áldozati hajlam új jeleket, új képleteket, új hangzatokat teremtő erejével.
Újakat; saját élményeket, és új formákat. Egy merőben más világban nem is lehet kizárni ezeket. Hiszen a legújabb idők külső nagy kényszerei parancsolták ezt a belső átalakulást. S mivel hétköznapi szokásainkban is — és minden másban, ami e „jelenidejű élet”-ből fakad — szükségszerűen megkötődnek, nem maradhatnak el a művészetekből sem, sem pedig — konkrétan — e belső Isten-emberi viszony rituális gyakorlatából.
A mai egyházi zenét és egyházzenei gyakorlatot sem kímélik tehát ezek a változások. Magán viseli hatásukat maga a kultusz is, a szertartás, amelynek integráns része a szent zene. A X. Szent Piusz által egyházzenei szabállyá lett (Motu proprio), és a liturgia belső hármas-törvényén alapuló követelmények — a szentség, a (művészi) formák kiválósága, és az egyetemesség — olyan eligazító alapot nyújtanak, ami vitán és változásokon felül áll. Ám a szabályok valójában csak kulcsok, amelyekkel nyitni és nem zárni célszerű a művészi lelkületet, különösen, ha az újabb és újabb generációkkal mind erősbödő, a Föld benépesülésével mind időszerűbb ökomenikus szemléletre, a jelen áramlatára gondolunk. A többi (nem római) liturgiára, és a hatalmas vallásosságú „színes népek” kultúrájára, kiknek saját spirituális zenéjét megváltoztatni nem lehet, és nem is volna szabad.
Ezek hatása is mind nyilvánvalóbb, és várhatóan még növekedni fog. Zenei és kultikus formáik, expresszív stílusjegyeik és a sajátos attitűd ugyanis beszűrődnek a világ zenéjébe. A fiatalság, épp az elragadtatásra való mind csillapíthatatlanabb éhsége miatt, zenei kifejezési eszközökként már szinte teljesen befogadta. Sőt, a legtöbb esetben már vallásos érzületének kifejezéseként is jóformán csak ezzel a világszerte elterjedt és voltaképpen ősi hátterű zenei gyakorlattal, vagy azok sajátos változataival él.
Ez a jelenség tipikus esete már a közösségi indíttatásnak, amely e mindig is különösen nagyhatású zene, a szakrális zeneiség nyelvén jelentkezik. Ez a stílus tagadhatatlanul friss és erős, és nem pejoratíve mai. Más kultúrákkal is kapcsolódik már, de kellően még nem kialakult, hát szokatlan, sőt, sokaknak idegen.
Márpedig e hármas szabály legfontosabbja végre is a szentség. És az egyetemesség igénye sem úgy értendő, hogy mindenütt mindenki ugyanazt az egyfajta éneket fújja. A szentség és az egyetemesség az egyházi zenében e ponton ma élesen ütközik, amennyiben nem pluralisztikusan, hanem hegemonisztikusan fogjuk fel ezt az egyetemességet. Tájoltságot az egyetemességben, tájékozottságot az egyház útját illetően, mentességet a manipulációtól ebben és a művészi formák iránt, de a szentséghez nem méltatlan művészi minőséget mindenkor – ez lenne ma az egyházi zene megoldó képlete, épp a szentség és az egyetemesség, az ún. magas művészet és a közösségi szent zene megújulása érdekében, s hogy a templomi közösség a zene jelenidejűsége révén is újra valódi közösséggé váljék.
Nem különbözik ez a Motu proprio előremutató szemléletétől, hiszen a szentség többlete tulajdonképpen és végső soron az emberi képességek többlete, amit a szentség igénye az alkotókban kivált. A Motu proprio szabályai valójában progresszív szabályok, ha merjük akként értelmezni őket. S ehhez a kikerülhetetlenül változó, alakuló világ új stílusaihoz vezető kontinuitás-érzék a legbiztosabb alap.
A magyar egyházi zene öröksége ebben az értelemben nagy könnyebbséget kínált volna, ha nem lépett volna át rajta más lehetőségeivel a kor. Werner Alajos oly pontosan fogalmazott:
„A magyar népi zenekultúrába és vérkeringésbe bele van ojtva valami a gregorián előkelőségéből és finomságából. Ha tehát a magyar templomokban is az egyház szándékainak megfelelően mind buzgóbban művelik és ápolják a gregorián éneket a nagy elit-kórusoktól a falusi gyermekkarokig, akkor azt a kultúrát adjuk énekeseinknek, amelyik ezer éven át, de főleg az első századokban nevelte a nemzetet, amelyik kifejlesztette és kicsiszolta a népi zenei értékeket, s amelyik ma is termékenyen tudja befolyásolni egyházi komponistáinkat. Templomaink gregorián kultúrája egyúttal mindig magyar értékeket is fog jelenteni.”
A baj csak az, hogy már nincsenek a gregorián énekkultúrát művelő nagy elit-kórusok, végképp eltűntek a falusi gyermekkarok, összeszokott, minden jó újdonságra éhes egyházi zenekarokról pedig csak álmodozni lehet. Ez az egyházi zenei gyakorlat mai magyar valósága.
A kontinuitást azonban — paradox módon — végül is maga, a változás folyamata teremti meg. Az Abszolutumhoz való saját viszonyt, az Istenhez való kapcsolatot „e más világ gyermekeinek” is maguknak és a maguk igényes módján kell megvallaniuk, szavakban, művészetekben, cselekedetekben éltetniük. Immáron úgy, ahogyan erre ők őszintén képesek, és ahogyan ezt ők szentnek érzik. E ponton egy egyházzenei, magyar zenei, és közösségi-emberi megújulás lehetősége esik egybe most is, mint mindenkor,
amikor a reménytelenség öntötte el a szíveket.
(1981)
